A 2013 novemberi Harper's Bazaar több oldalon foglakozik a Popkirálynővel. A magazin számára készült új fotósorozat mellett Madonna saját cikkében mesélt eddigi életéről.
Madonna visszatért
De sosem ment sehova. 30 éve uralja a pop világát, most elmondja az igazat a bátorságról. Madonna merész fotósorozata a Harper’s Bazaar novemberi számában.
Írta: Madonna
Felelsz vagy mersz? (Truth or Dare?)
Ezt a szófordulatot gyakran azonosítják velem. Mióta ilyen címmel készítettem dokumentumfilmet, rajtam ragadt akár a légypapír. Mókás játék, ha olyan hangulatban vagy, hogy kedved támad kockáztatni, és én általában így vagyok. Viszont intelligens emberekkel kell játszani. Máskülönben ott találod magad, hogy a szobából már mindenkivel nyelves csókot váltottál vagy éppen ásványvizes üvegeket szopogatsz!
Az emberek általában inkább felelnek, ha rájuk kerül a sor, mert ilyenkor hazudhatsz valamit magadról, nem derül ki, ám ha vállalod, hogy megcsinálsz valamit, akkor azt tényleg meg kell tenned. És megtenni valami merész dolgot, rémisztő vállalkozás a legtöbb ember számára. Mégis, valamilyen különös oknál fogva, ez lett a létezésem oka. Ha nem lehetek merész a munkámban vagy abban, ahogy az életemet élem, nem is igazán látom értelmét a földi létezésnek.
Szélsőségesen hangozhat, de egy középnyugati külvárosban felnőve az egyetlen dolog, amit meg kellett értenem, hogy a földön kétféle ember létezik: az egyik status quo párti és a biztonságot szereti; a másik viszont kidobja konvenciókat az ablakon és direkt más ütemre táncol. Én a második kategóriába soroltam magam és hamar rájöttem a lázadás és az alkalmazkodás hiánya nem tesz népszerűvé. Valójában, éppen hogy az ellenkezőjét okozza. Gyanúsnak tűnsz. Bajkeverőnek. Valakinek, aki veszélyes.
15 évesen ez egy kissé kellemetlen érzés. A tinédzserek egyfelől szeretnének beilleszkedni, másfelől lázadnának is. Sört inni és füvet szívni az iskola parkolójában nem tűnt lázadásnak, mindenki ezt csinálta. Sosem akartam azt csinálni, amit mindenki más. Úgy gondoltam, egyszerűen csak klasszabb nem borotválni a lábamat vagy a hónom alját. Különben is, Isten miért adott oda szőrt? A fiúknak miért nem kell ott borotválkozniuk? Miért volt ez elfogadott Európában, de Amerikában nem? Kielégítő választ senki nem adott a kérdéseimre, így csak még tovább feszegettem a határokat. Nem viseltem sminket, mindenféle kendőt kötöztem a fejemre, úgy néztem ki, mint egy orosz földműves. Az ellenkezőjét csináltam annak, amit a lányok, igazi férfiriogató voltam. Bátorítottam az embereket, hogy kedveljenek engem és a nonkonformizmusomat.
Nem ment jól. A legtöbben azt gondolták furcsa vagyok. Nem volt sok barátom, talán egy sem. De végül ez jóra fordult, hiszen ha nem vagy népszerű, nincs közösségi életed, több időd van a jövődre koncentrálni. Számomra ez azt jelentette, hogy New Yorkba mentem IGAZI művésszé válni. Hogy kifejezhessem magam a nonkonformisták városában. Hogy érezzem jól magam, táncoljak, rázzam és bátor emberekkel vegyem körül magam.
De New York nem teljesen olyan volt, mint amire számítottam Nem várt tárt karokkal. Első évben igazán a célkeresztben voltam. Megerőszakoltak egy épület tetején, ahova egy kést a hátamnak szegezve erőszakkal vittek, a lakásomba pedig háromszor törtek be. Nem tudom miért, miután az első alkalommal elvitték a rádiómat már nem volt semmi értékem.
Teljesen elállt a lélegzetem New York hatalmas épületei és az ottani mértékek láttán. A perzselően forró járdák, a zajos forgalom, az utcán mellettem rohanó emberek energiája sokkolta a neurotranszmittereimet. Úgy éreztem, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. Harcos módjára fejest ugrottam a tömegbe a túlélésért. Vér pumpálódott az ereimben, kész voltam a túlélésre. Éreztem, hogy élek.
De borzasztóan féltem is és kiborított a mindenütt terjengő vizelet és a hányás szaga, különösen a harmadik emeleti lakásom lépcsőházának bejáratánál.
És az a rengeteg hajléktalan az utcákon. Erre nem voltam felkészülve. Profi táncos próbáltam lenni, hogy fizetni tudjam a lakbért meztelenül álltam modellt művészeti órákon, közben néztem, hogy nézik a pucér testemet. Arra ösztönöztem őket, hogy bárhogy gondolkodjanak rólam, csak ne úgy ahogy eddig próbáltak megragadni ceruzával és szénnel. Dacoltam. Teljes erővel a túlélésre koncentráltam. Hogy végig csináljam. De kemény dolog volt, én pedig egyedül voltam és minden egyes nap erőt kellett vennem magamon, hogy folytassam. Néha játszottam az áldozatot és sírtam a cipős doboznyi hálószobám ablakában, ami egy másik ház falára nézett, közben pedig a galambokat figyeltem az ablakpárkányon. Azon tűnődtem, csak ennyit érdemelnék, de aztán összekaptam magam és egy Frida Kahlót ábrázoló képeslapra néztem a falamon, bajszának látványa megvigasztalt. Mert ő egy olyan művész volt, akit nem érdekelt mit gondolnak róla mások. Csodáltam. Bátor volt. Az emberek megnehezítették az életét. Az élet megnehezítette az életét. Ha ő meg tudta csinálni, én is képes vagyok rá.
25 évesen kicsit egyszerűbb merésznek lenni, különösen akkor, ha éppenséggel popsztár vagy, mert pontosan ezt a különc magatartást várják tőled. Akkor már persze borotváltam a hónom alját, de emellett annyi keresztet viseltem a nyakamban, amennyit csak bírtam és mikor interjúk során megkérdezték, azt feleltem azért teszem, mert szerintem Jézus szexi. Nos, tényleg így gondoltam, de azért is mondtam, hogy provokáljam az embereket. Különös kapcsolatban állok a vallással. Mélyen hiszek a rituális magatartásban mindaddig, míg az nem bánt másokat. Nem vagyok nagy rajongója a szabályoknak. De nem élhetünk rend nélküli világban. Számomra van különbség szabály és rend között. Szabályokat az emberek kérdezés nélkül követnek. Rend akkor van, mikor a szavak és tettek összehozzák az embereket, nem pedig elszakítják egymástól. Igen, szeretek provokálni, a véremben van. De tízből kilencszer okkal teszem.
35 éves koromban már túl voltam egy váláson, a szeretetet pedig rossz helyeken kerestem. Úgy döntöttem, többnek kell lennem, mint egy lánynak aranyfogakkal és gengszter barátokkal. Többnek, mint valaki, aki a szexualitással provokál és azért könyörög a lányoknak, hogy ne érjék be a második legjobbal. Elkezdtem keresni az élet értelmét. Édesanya szerettem volna lenni, de rá kellett jönnöm, azért mert szabadságharcos vagyok, még nem biztos, hogy alkalmas is vagyok egy gyermek felnevelésére. Spiritualitásra volt szükségem. Ekkor ismerkedtem meg a kabbalával.
Azt mondják, mikor a diák készen áll, a tanár megjelenik, és attól tartok ez a klisé rám is igaz. Ez volt a következő bátor időszak az életemben. Kezdetben a terem hátuljában ültem. Általában én voltam az egyetlen nő. Mindenki nagyon komoly volt. A legtöbb férfi öltönyben és kipában volt. Senki sem vett észre és úgy tűnt senkit sem érdekeltem, de ez számomra csak jó volt így. Hihetetlenül hatott rám, amit a tanító mondott. Rezonált velem. Inspirált. Beszéltünk Istenről, mennyről és pokolról, de nem éreztem úgy, hogy egy vallási dogmát nyomnak le a torkomon. Tanultam tudományokról, kvantumfizikáról. Arámi nyelven olvastam. Történelmet tanultam. Megismerkedtem egy ókori bölcsességgel, amit a mindennapi életben is tudtam alkalmazni. Akkor először a kérdések és viták ösztönzőleg hatottak rám. Nekem való volt.
Mikor a világ megtudta, hogy a kabbalával foglalkozom, azzal vádoltak valamiféle vallásos kultuszhoz csatlakoztam. Hogy agymosott lettem. Erre költöm minden pénzemet. Mindenféle őrült dologgal gyanúsítottak meg. Ha buddhista lettem volna – oltárt építettem volna otthon és kántáltam volna "Nam-myoho-renge-kyo" – senki sem törődött volna vele. Nem akarok tiszteletlen lenni a buddhistákkal, de a kabbala igazán kiborította az embereket. És ez még mindig így van. Valójában az Ótestamentum misztikus interpretációját tanulni és megpróbálni megérteni az univerzum titkait ártalmatlan dolog. Nem bántottam vele senkit. Órákra jártam, jegyzeteltem a spirálfüzetembe és a jövőmön elmélkedtem. Csak jobb ember próbáltam lenni.
Valamiért ez idegesítette az embereket. Megőrjítette őket. Valami veszélyeset csinálok? Arra késztetett, hogy feltegyem magamnak a kérdést: merészség Istennel kapcsolatot építeni? Talán igen.
45 évesen két gyermekes anyukaként újra házas voltam és Angliában éltem. Bátor tettnek tartom az idegen országba való költözést. Nem volt könnyű a számomra. Csak azért, mert ugyanazt a nyelvet beszéljük, még nem jelenti azt, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Nem értettem, hogy ott még mindig élesen elkülönülnek a társadalmi osztályok. Nem értettem a kocsma kultúrát. Nem értettem, hogy a nyílt ambicionizmust miért ítélik el. Újra egyedül éreztem magam. De kibírtam és végül megleltem az utamat, kezdtem megszeretni az angol humort, a György korabeli építészetet, a ragacsos karamellás pudingot és az angol vidéket. Nincs is szebb az angol tájaknál.
Zavart a gazdagság és hogy túl sok gyerek él a világon szülők vagy szerető család nélkül. Jelentkeztem egy nemzetközi adoptációs ügynökségnél és végigmentem mindazon a bürokrácián, teszteken és várakozáson, mint amin mindenki másnak át kell esnie, ha adoptál. A sors úgy hozta, hogy a procedúra közepén egy nő érkezett hozzám egy kis afrikai országból, amit Malawinak hívtak és mesélt az AIDS miatt ott élő milliónyi árva gyermekről. Mielőtt annyit mondanál „Zikomo Kwambiri” [„Nagyon köszönöm” Malawiban hivatalos chichewa nyelven], már a lilongwe-i reptéren voltam, onnan egy Mchinji körzetében lévő árvaházba mentem, ahol találkoztam a fiammal, Daviddel. Ez volt a kezdete az életem egy újabb bátor fejezetének. Nem hittem volna, hogy egy gyermek adoptálásával kerülök egy újabb szarvihar közepébe. De így lett. Vádoltak emberrablással, gyermekkereskedelemmel, hogy a hírnevemet használom az előrébb jutásra, kormányzati személyek megvesztegetésével, trükközéssel. Biztosan valami törvénytelenséget követtem el!
Ez felnyitotta a szememet. Igazi mélypontja az életemnek. Megértem, hogy az embereknek nem tetszett, mikor önkielégítést imitáltam a színpadon, kiadtam a SEX könyvet vagy éppen mikor megcsókoltam Britney Spearst egy díjátadón, de megmenteni egy gyermek életét, azt hiszem az nem egy olyan dolog, amiért büntetni kellene. Barátok próbáltak felvidítani, mondván gondoljak erre úgy, mint arra a fájdalomra, amin átesünk, mikor világra hozunk egy új életet. Nem nyugtatott meg. Mindenesetre túljutottam rajta. Túléltem.
Mikor Mercy Jamest adoptáltam már felfegyverkeztem. Próbáltam felkészültebb lenni. Összeszedtem magam. Ekkor egy malawii bírónő azzal támadott, a válásom miatt nem vagyok megfelelő anya. Harcba szálltam a legfelsőbb bírósággal és nyertem. Ez majdnem egy teljes évet és számtalan ügyvédet vett igénybe. Ismét meg kellett szabadulnom a szarságoktól, de már nem fájt annyira. Visszatekintve, nem bánom a harc egyetlen pillanatát sem.
Számtalan dolog közül az egyik, amit ebből az egészből megtanultam: ha nem mersz harcolni azért, amiben hiszel, akkor még a szorítóba se léptél be.
Most itt vagyok, tíz évvel később, elváltam és New Yorkban élek. Meg vagyok áldva négy csodálatos gyerekkel. Arra próbálom tanítani őket, hogy gondolkodjanak másképp. Legyenek bátrak. Azért tegyenek dolgokat, mert az a helyes és nem azért, mert mindenki más is azt teszi. Elkezdtem filmeket csinálni, ami talán a legembertpróbálóbb egyben leghálásabb dolog, amit valaha csináltam. Lányiskolákat építek iszlám országokban és a Koránt tanulmányozom. Úgy hiszem fontos, hogy megismerjünk minden szent könyvet. Ahogy a barátom, Yaman mondja mindig, a jó muszlim jó zsidó, a jó zsidó jó keresztény és fordítva. Nem is érthetnék jobban egyet vele. Vannak, akik számára ez elég merész gondolat.
Ahogy az élet ment tovább (és hála istennek ment), a bátorság gondolata normává vált a számomra. Persze ez az egész felfogás kérdése, mert kérdéseket feltenni, vitatni emberek eszméit és hitét, védeni azokat, akiknek nincs meg hozzá a lehetőségük részei lettek a mindennapi életemnek. Az én könyvemben ez normális.
Az én könyvemben mindenki valami merészet tesz. Kérlek, nyisd ki ezt a könyvet. Erre bátorítalak.
képek: "Csatába indulás".
ruha: Reem Acra.
maszk és válldísz: Idriss Guelai Atelier.
fülbevaló: Lynn Ban.
hám: Zana Bayne.
Ha tetszett, kövess minket a Facebookon is, ahol további érdekességeket osztunk meg!
